India
A gyakran szubkontinensként emlegetett ország hosszú történelme, ami mind a mai napig nagyon élénken él a mindennapokban is, méltán tette Indiát a sokszínű kulturális értékek országává. A kezdeti Indus-völgyi civilizáció, majd a fontos kereskedelmi útvonalak és az ókortól megalakuló roppant indiai birodalmak fontos szerepet játszottak a szubkontinens tudományos, kulturális és kereskedelmi felemelkedésében. Négy nagy világvallás, a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus és a szikh vallás ered a mai India területéről, míg az első évezredben megjelenő zoroasztrianizmus, a zsidó vallás és az iszlám alapvetően befolyásolta az ország kulturális fejlődését. A hatalmas középkori birodalmak felemelkedésének és bukásának korát a Brit Kelet-Indiai Társaság megjelenése zárta le a 18. században, a következő évszázadban pedig Nagy-Britannia gyarmatosította az egész szubkontinenst. Az indiai függetlenségi mozgalommal India 1947-ben önálló országgá vált, a Mahatma Gandhi nevével fémjelzett korszak volt a kezdete a modern India kialakulásának.
Az India elnevezés az Indus folyó és annak környéke nevéből eredeztethető. A folyó neve pedig az óperzsa hindu szóból ered. Ennek a szónak a gyökerei pedig a szanszkrit Sindhu névből erednek, ami India ősi nyelvén az Indus-folyó vidékét jelölte. Nagy Sándor hódításainak köszönhetően az ókori görögök által használt elnevezés is fennmaradt, a görög források Indoi néven utalnak a mai indiaiakra, ami az Indus népét jelenti.
A Madhja Pradés állambeli Bhímbetkában található kőkorszakbeli barlangrajzok az első emberi jelek a mai India területéről. Az első, ismert, állandó települések már 9000 éve megjelentek ezen a területen, ezekből alakult ki később az Indus-völgyi civilizáció. Ez a birodalom egészen i. e. 1900-ig fennállt, bukása után helyét a védikus civilizáció vette át, majd i. e. 500 körül ez is felbomlott, és a helyén sok új birodalom jött létre.
Az Indus-völgyi civilizáció, másnéven Harappá-civilizáció az indiai szubkontinens első, kizárólag régészeti emlékek alapján ismert civilizációja volt, amely fénykorát a Kr. e. 2500–Kr. e. 1700 között élte.
A Harappá-civilizáció az Indus és a Szaraszvatí folyamok völgyében alakult ki. Legfontosabb városai a nevét adó Harappá, Mohendzso-Dáró, Csanhu-Dáró, Kálibangan és a kikötőváros Lothál voltak.
Az Indus-völgyi civilizáció történetéről nem állnak rendelkezésre írásos források. A régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. 4. évezred folyamán az őslakosság településein megjelentek a nyugati és déli irányból érkező bevándorlók. Ezek már földművelő népek voltak, és ismerték a fémmegmunkálást. A leletanyag nem utal arra, hogy hódítók lettek volna, sokkal inkább a békés egymás mellett élésre való berendezkedés látható.
Az Indus-völgyben fokozatosan hanyatlásnak indult a városi kultúra, aminek oka feltehetően a klímaváltozás és az ennek következtében történő erdőpusztulás volt. A korábban döntőnek tartott árja bevándorlás már egy pusztulófélben levő civilizációt érintett – igaz, eltűnését valószínűleg meggyorsította, erre utal például az, hogy Harappában ebben az időszakban erődítményeket emeltek. Kr. e. 1700-ra az Indus-völgyi civilizáció megszűnt létezni.
Kultúrája a Harappá-kultúra ismerte az írást. Számos lelet is ránk maradt, azonban a szótagírással lejegyzett feltehetően protodravidikus nyelvet máig sem sikerült megfejtenünk. A térség városaiban nem csak az írás, hanem a súly- és mértékrendszer is közös volt, elképzelhető hát, hogy közös irányítás alatt álltak.
Az Indus völgyének városai alapvetően két részből álltak: a falakkal körülvett, magaslatra épült citadellából, valamint az alsóvárosi részből. A kettőt legalább egy felvonulási út kötötte össze.
A Harappá-kultúra tárgyi emlékei közül kiemelkedő fontosságúak a valószínűleg adminisztratív célokra használt pecsételők, a megmunkált gyöngyök és a sok terrakottaszobor.
Az Indus-völgyi civilizáció alapja az Indus öt mellékfolyója által elárasztott terület, ahol búzát, árpát, szezámot, hüvelyeseket, datolyát, dinnyét és gyapotot termesztettek. Tartottak juhot, kecskét, disznót, bivalyt, zebut, egyesek szerint elefántot is. Az ipar és a kereskedelem is fejlett volt.
A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit, a világ egyik legősibb (ha nem a legősibb) nyelve. A véda szó azt jelenti, hogy “tudás”. A Bhavisja Purána szerint a védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát – Rig, Atharva, Jadzsur és Száma – az Upanisádokat, a Mahábharatát (amelynek a Bhagavad-gítá az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Rámájanát és a Puránákat. Ennek ellenére sok nyugati tudós azon az állásponton van, hogy ezek közül csak a Rig, a Jadzsur, a Száma és az Atharva Védák tartoznak az eredeti védikus irodalomhoz.
- A Rig Védában Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk.
- A Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját.
- Az 1 549 himnuszt tartalmazó Száma Véda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene.
- Az Atharva Véda, amely 6 000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizo-nyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.
- Az Upanisádok közé körülbelül 108 filozófiai értekezést sorolnak, amelyek a transzcendensről, vagyis Istenről és az egyéni lélekről szóló okfejtéseket tartalmaznak.
A védikus irodalom egyik legfontosabb műve a Manu-szamhita, vagyis Manunak, az emberiség ősatyjának a törvénykönyve. E mű egyike azoknak a Dharma Szútráknak, amelyek megadják az erkölccsel és a viselkedéssel kapcsolatos szabályokat, betartandó erkölcsi törvényeket és elvégzendő kötelességeket az emberek számára.
Az ország északi részén alakult ki a Maurja birodalom, amelynek sok mindent köszönhet a mai India. Az i. e. 180-as évektől kezdve Közép-Ázsiából rengeteg támadás érte Indiát, ezek hatására alakultak meg az Indo-görög, az Indo-szkíta és az Indo-pártai királyságok. Krisztus előtt 300-tól a Gupta család uralkodott Indiában, az ő uralmukat „Aranykornak” is nevezik. Az ország északi részén több dinasztia váltotta egymást a trónon. Ez idő alatt Indiában virágzott a tudomány, a művészet, az irodalom, a matematika, a csillagászat, a vallás és a filozófia. E virágzás kiterjedt Dél-India államaira is.
(kb. Kr. e. 321-185), állam az ókori Indiában; központja Pátaliputrában (a későbbi Patnában). Nagy Sándor halálát követően Csandra Gupta, a dinasztia alapítója hódításaival megszerezte annak a birodalomnak a legnagyobb részét. A Maurja Birodalom hatékony és jól szervezett autokratikus állam volt állandó hadsereggel és hivatali szervezettel.
A buddhistává lett Maurja császár, Asóka uralkodásáról (ur. kb. Kr. e. 265-238 vagy kb. 273-232) számos adat maradt fenn azokon a művészi kivitelű törvényoszlopokon, amelyeket birodalmában mindenütt felállíttatott. Ezek némelyike a legrégibb megfejtett indiai szövegek közé tartozik. Asóka nem sok hadjáratot vezetett birodalma kiterjesztésére; hódításai inkább abból álltak, hogy buddhista küldöttségeket menesztett szerte Ázsiában; az ő megrendelésére készült el az ókori indiai művészet legszebb alkotásai közül jó néhány. Az első király, akinek sikerült egyesítenie India nagy részét. Megszabadította az országot az idegen uralomtól, és saját alkalmatlan vezetőitől is, végül pedig, a nép nyomorúsága fölött érzett fájdalmában állítólag az éhhalálig böjtölt. Az így létrejött birodalom, amely a Himalájától, ill. a mai Afganisztánban fekvő Kabuli-völgytől India déli csúcsáig ért, egyike volt a történelem leghatalmasabb államalakulatainak. Legalább két emberöltő hosszan állt fenn, ez főképp a kiváló közigazgatásnak tudható be.
A hagyomány szerint Csandra Guptát a dzsainizmusra a bölcs Bhadrabáhu térítette meg, aki a 12 esztendő éhínséget is előre látta. Amikor ez csakugyan bekövetkezett, Csandra Gupta előbb tenni próbált ellene valamint, majd a sikertelenségtől elcsüggedve Bhadrabáhu mellé szegődött, és utolsó napjait Sravana Bélgólában, a nagy hírű dél-indiai szent helyen töltötte, ahol a böjtben meghalt.
A társadalom rétegei, a kasztok, szigorúan előírják tagjaik számára azt, hogy mit tehetnek és mit nem a vallási rituális megnyilvánulásaikban, a munkában, házasságban, étkezésben és a legegyszerűbb mindennapi tennivalókban.
- A legfelsőbb kaszt a brahmanák (papok) kasztja, akik a legnagyobb mértékű szellemi és erkölcsi tisztaságuk miatt a legközelebb állnak az istenekhez.
- Az utánuk következő második kaszt a harcosok kasztja (ksatriják) akik a fennálló társadalmi rend védelmét látják el, számukra bizonyos előírások módosulnak (például a hús fogyasztása engedélyezett).
- A harmadik kaszt a dolgozók (vaisják) kasztja, elsősorban a gazdasági tevékenységeket folytatók tartoznak ebbe a körbe, az ipar, kereskedelem, földművelés és az állattenyésztés területein dolgozók.
- Ez a három felső kaszt jogosult a védák tanulmányozására, az ez alatt létező kaszt tagjai alantas foglalkozást űznek, szolgálnak a felső három kaszt számára (súdrák).
- A négy kaszton kívül esők az (asprisják), érinthetetlenek. Ők tisztátalan mesterséget folytatnak, mint például az utcaseprők, WC-tisztítók, vagy a tolvajok. Az említett kasztok számtalan alcsoportra bonthatók, a hindu társadalom rétegződése szempontjából több ezer kasztról beszélhetünk.
Az iszlám inváziók után, amelyek Közép-Ázsiából és Perzsiából érkeztek, Észak- és Közép-India nagy része először a Delhi szultanátus irányítása alá került, később a mogulok uralkodtak itt. Ennek ellenére sok kis birodalom megmaradt, mint például a Dél-Indiai Vidzsajanagara birodalom (1336-1565). Az 1500-as évek elején több európai ország, mint például Portugália, Hollandia, Nagy-Britannia és Franciaország, melyek eredetileg üzletelni akartak Indiával, kihasználták azt, hogy az ország területén levő királyságok egymás ellen harcolnak, és gyarmatokat kezdtek létesíteni.
Akbar vagy Nagy Akbar (1542. november 23. – 1605. október 27.) az észak-indiai Mogul Birodalom uralkodója (sáhinsáh) volt 1556. február 14-től haláláig, Humájun fia és utóda, a birodalomalapító Bábur unokája. Uralma volt a birodalom fénykora. Akbar építette ki a minden faluig elérő adminisztrációs és adóztatási rendszert, ami biztosította az állam stabilitást. A britek is erre a rendszerre alapozták később gyarmati uralmukat. Híres volt vallási türelméről. A trónon fia, Dzsahángír követte.
A Tádzs Mahal az indiai Agrában található mauzóleum. 1631 és 1654 között építette a feljegyzések szerint 20 000 munkás. Az épületet a XVII. században élt Sahdzsahán császár építette szeretett felesége Mumtaz Mahal halálakor. Mumtaz 14. gyermekének szülésébe halt bele 1630-ban, és a császár, India ötödik mogulja szerette volna, ha Agrában, ahol az uralkodói udvar helyszínén egy fehér márvány síremléket építenek az emlékére. A történetírók szerint Mumtaz Mahal, 1612-ben tartott menyegzőjükön arra kérte férjét, hogy ha majd meghal, többet ne vegyen más asszonyt maga mellé, és olyan sírt építtessen emlékére, amely nevét örökre emlékezetessé teszi. A legújabb ásatások szerint a császár mauzóleuma pontosan szemben állt volna a Tádzs Mahallal, fekete kövekből építették volna meg, azonban sohasem készült el. Az épület Ahmad Lahorit tervei alapján készült. A legenda szerint az uralkodó az építkezés befejezése után Ahmad Lahoritot megvakíttatta, hogy soha ne építhessen még egy ilyen pompázatos épületet.
A Brit Kelet-indiai Társaság működése kétségtelenül a Brit Birodalom történetének egyik legsikeresebb fejezete, mivel ez a cég volt felelős az indiai szubkontinens elfoglalásáért, mely terület a legnagyobb bevételt biztosította az országnak. A Brit Kelet-indiai Társaság kezdetben befektetési cég volt, amelyet a londoni Cityben, a Leadenhall Streeten székhellyel rendelkező kereskedők és befektetők alapítottak és amelynek I. Erzsébet egy királyi rendelettel lényegében monopóliumot biztosított az indiai térséggel folytatott kereskedelemben.
A cég kereskedő vállalkozásból olyan társasággá alakult, mely a közigazgatásban és a hadseregben kormányzói hatalommal rendelkezett, és pozícióinak támogatása érdekében a helyi szipojokból verbuvált magánhadsereget tartott fenn, mely biztosította a társaság hatalmát. A Brit Kelet-indiai Társaságot tekintik a világ első multinacionális vállalatának.
1615-ben I. Jakab utasította Sir Thomas Roe-t, hogy látogassa meg Dzsahángír nagymogult, a Mogul Birodalom uralkodóját, aki ebben az időben az indiai szubkontinens nagy részét, valamint Afganisztánt és Perzsiát is irányította. A látogatás célja egy kereskedelmi egyezmény megkötése volt, amely a társaságnak egyedüliként tette volna lehetővé gyárak építését Suratban és más területeken. Cserébe a társaság európai piacokon beszerezhető javakat és ritkaságokat ígért a császárnak.
Ez a vállalkozás nagyon sikeres volt, Jahangir Sir Thomason keresztül levelet küldött a királynak. A megállapodás eredményeként az indiai szubkontinensen minden más európai országot (Franciaország, Hollandia, Portugália) meghaladó mértékben fejlődött a brit kereskedelem. 1634-ben Sáh Dzsahán nagymogul kiterjesztette a brit kereskedők védelmét Bengáliára is, amely abban az időben India legjelentősebb textilipari körzete volt. 1717-ben végleg lemondott a kereskedelmet sújtó vámokról, így a társaságnak sokkal jobban megérte az indiai kereskedelem. Az 1680-as években annyira megnőtt a cég bevétele, hogy képes volt külön hadsereg kiállítására és fenntartására. A hadsereg leginkább koronahű indiaiakból állt, a tisztikart főként angolok és skótok alkották. A bennszülött katonákat szipojoknak nevezték.
A Mogul Birodalom bukását követően az indiai szubkontinens rengeteg kis királyságra szakadt szét. Az egyetlen köteléket a közös vallások, az iszlám, a szikh és a hinduizmus alkották. Az egységes (brit) közigazgatási és kormányzói rendszer megalapításáig India nem politikai, csak földrajzi fogalom volt, a Himalájától délre fekvő szubkontinens megnevezése.
Robert Clive győzelme a Plassey-i csatában – ez tette lehetővé a Társaság átalakulását katonai és kereskedelmi hatalommá.
A Mogul Birodalom hanyatlása lehetőséget nyújtott a társaságnak, hogy 1757-től kiterjessze területeit. Ekkor ütközött össze a társaság és Bengália nábobja, Siraj Ud Daulah. A birodalom felbomlása után sok kis királyság birtokolta a területet. Ezek az uralkodók egymás között is csatároztak. Robert Clive vezetésével, 1757. június 23-án a társaság hadserege szövetségeseivel legyőzte a nábob alakulatait a plasseyi csatában, leginkább a nábob hadseregének korábbi vezére, Mir Jafar árulása segítségével. Ezt tekintik az indiai brit uralom kezdetének. A bengáli kincstárban talált pénz lehetőséget nyújtott a társaságnak, hogy fejlessze haderejét. A hadsereg, ami nagyrészt még mindig szipojokból állt, brit tisztek vezetésével a 19. század közepére elfoglalta a mai India teljes területét.
Voltak még más olyan államok is, amelyeket a társaság csak saját katonai eszközeivel nem tudott legyőzni, leginkább északon, ahol kismértékű volt a társaság jelenléte, és területeket úgy tudott szerezni, hogy a királyságokat kijátszotta egymás ellen: az ellenséges államok egyikének segítséget nyújtott a támadások kivédéséhez. Az 1850-es évekre a britek uralták az indiai szubkontinens jelentős részét, aminek következtében a társaság egyre inkább államként, és nem kereskedő egyesületként működött.
Egy évszázaddal a plassey-i győzelem után a társaság hanyatlani kezdett. Az 1857-ben kitört szipojlázadás során a társaság bennszülött katonái fellázadtak a brit parancsnokok ellen. A szipojok fellázadtak és megölték brit vezetőiket. Innentől a felkelés futótűzként terjedt India északi részén, különösen a mai Uttar Pradesh, Bihár, Madhya Pradesh és Delhi területén.
1857-re már óriásivá nőtt az indiaiak körében a brit uralommal szembeni elégedetlenség. Több különálló esemény együttes hatására fajult eddig a helyzet.
A társaságnak az a hibája, hogy nem tudott biztos ellenőrzést gyakorolni a rábízott területek fölött, elbizonytalanította a brit gazdasági és politikai vezető köröket indiai érdekeltségeik fenntarthatóságát illetően. 1857-re India már óriási szerepet játszott a birodalom gazdaságában. A lázadásnak nagy kihatása volt a korona politikájára, legalábbis annak az indiai kormányzással kapcsolatos részére. Végeredményképpen a korona és a brit kormány magára vállalta a szubkontinens irányítását 90 évig, és ezzel megszüntette a Brit Kelet-indiai Társaságot. India közvetlen brit kormányzásának korszakát Raj néven emlegetik. Ekkor Indián a mai India, Pakisztán, Banglades és Mianmar (akkori nevén Burma) területét értették. Ennek a területnek a történelmi megnevezése Brit India.
Mahatma Gandhi: Mohandász Karamcsand Gandhi (Porbandar, Gudzsarát állam, 1869. október 2. – Újdelhi, Delhi állam, 1948. január 30.) jogász, politikus. India politikai és spirituális vezetője, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja.
Gandhi a mai Gudzsarát államban született, jómódú család sarjaként. Szüleivel a hinduizmus dzsaina felekezetéhez tartozott, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. Dzsainista háttér erősen meghatározta Gandhi későbbi tanait. Ez alapján tette meg tanai alapjául az erőszakmentességet. Londonban tanult jogot 1888 és 1891 között, ám odautazása előtt önmegtartóztatási fogadalmat tett, melyhez egész életében hű maradt.
1893-ban egy indiai cég jogtanácsosaként Dél-Afrikába utazott, ahol szembesült az indiaiak diszkriminációjával. Leszállították a vonatról Pietermaritzburgnál miután nem volt hajlandó átmenni az első osztályról a harmadik osztályra, pedig az első osztályra volt érvényes jegye
Az I. világháborút követően Nagy-Britannia szövetségesnek tűnhet, Gandhi pedig India függetlenségét követelte. 1920-ban a Kongresszus Gandhi javaslatára jóváhagyta a kormánnyal való együttműködés megtagadását, az idegen intézmények bojkottját és a teljes önkormányzat követelését.
1930. január 30-án lapjában, a Young Indiában közzétette 11 pontos követelését. Március 12-én Ahmedábádból a sómenet élén elindult Dandiba, ahová április 5-én érkezett meg. Májusban Nehruval együtt letartóztatták. 1931-ben újból szabadon bocsátották. A Gandhi–Irwin tárgyalás a Kongresszus hivatalos elismerését jelenti, de 1932-ben Gandhit és a Kongresszus vezetőit letartóztatták, a pártot illegálisnak nyilvánították.
A II. világháború idején többször hangsúlyozta, hogy csak a független, szabad India tud csatlakozni a szövetséges hatalmakhoz. A polgári engedetlenség és a passzív ellenállás a leghevesebb európai és észak-afrikai harcok idején érte el csúcspontját, ám India függetlenségét mégsem sikerült kivívniuk.
1942-ben az Összindiai Kongresszusi Bizottság Gandhi által megfogalmazott határozata: „Angolok, távozzatok Indiából!” Gandhit és a többi vezetőt letartóztatták. 1943-ban 21 napos éhségsztrájkot tartott. 1944. május 6-án Wavell alkirály kiengedte; szabadulása után szembesülnie kellett azzal, hogy politikai küzdelme nem érte el a célját: a hinduk és muzulmánok kiegyezése nem jött létre, nem tudta elejét venni a véres zavargásoknak, és a volt gyarmat 1947-es függetlenné válásával két országra szakadt: Indiára és Pakisztánra. 1946-ban Gandhi Noakhaliba ment, hogy lecsillapítsa a vallásközösségi vérengzést, 1947-ben Bihárban békített. Nem járult hozzá az ország felosztásához, amit így a Kongresszus nélküle fogadott el.
1948-ban éhségsztrájkkal elérte, hogy India adja át Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét. Január 30-án, miközben arra akarta rávenni a hindu közösséget, hogy tegyen engedményeket a muzulmán kisebbségnek, Új-Delhiben egy szélsőséges nacionalista, Nathuram Godse lelőtte.
Az iránta érzett mélységes tiszteletből Dzsaváharlál Néhrú első indiai miniszterelnök lánya, nevét Indira Gandhira változtatta.
2007 júniusában az ENSZ közgyűlése október 2-át, Gandhi születésnapját az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította.
Dzsaváharlál Nehru: Pandit Dzsaváharlál Nehru (1889. november 14. – 1964. május 27.) a független India első miniszterelnöke, az indiai függetlenségi mozgalom, az Indiai Nemzeti Kongresszus vezetője volt. Az el nem kötelezett országok csoportjának alapítójaként fontos szerepet játszott a világpolitikában is a második világháborút követő évtizedekben.
A 20. századi indiai történelem politikai értelemben legbefolyásosabb családja, a Nehru–Gandhi család tagja.
Pályája az Indiai Nemzeti Kongresszusban indult, amelynek a gazdag jogtanácsos és politikus Motilal Nehru fiaként egyik legfiatalabb vezetője lett. Mahatma Gandhi támogatásával karizmatikus, radikális politikussá érett, aki a Brit Birodalomtól való teljes indiai függetlenség kivívását tűzte ki céljának. A Kongresszus elnökeként 1947. augusztus 15-én ő emelte fel a független India zászlaját Új-Delhiben, majd miniszterelnök lett, ahogy később lánya, Indira és unokája Radzsiv is.
Egy idő után azonban iszlám vallási fanatizmus kezdődik. Hindu templomokat rombolna le és megindul a hanyatlás korszaka. Ez egybe esett a gyarmatizálás korával is.
Mint több vallású és több nemzetiségű állam, India sok nemzetiségi és vallási ellentétekből kialakult konfliktust élt át az ország különböző részeiben, de ezek nem gyengítették le az újonnan alakult államot. Sok határkérdésből származó konfliktusa volt Kínával, amelyek a kína-indiai háború kitöréséhez vezettek (1962). Pakisztánnal rengeteg konfliktusa volt az országnak (1947, 1965, 1971, 1999), amelyeknek oka Dzsammu és Kasmír tartományok hovatartozása. 1974-ben India atomfegyvereket próbált ki a föld alatt, ami az atomfegyverekkel rendelkező országok sorába emelte. 1998-ban újabb atomteszteket hajtottak végre Indiában. Az ellentétek Pakisztán és India között a mai napig sem csitultak, demonstratívan nukleáris erővel fenyegetik egymást.
Kulturális világörökség: India az egyik legősibb magaskultúra. A szubkontinens kulturálisan nagyon különbözik a világ minden más tájától. Ez tükröződik abban, hogy Indiában viszonylag sok helyet nyilvánított világörökséggé az UNESCO.
‘ Az adzsantai barlangtemplomok ‘ Az ellórái barlangtemplomok ‘ Agra erődje (Vörös Erőd) ‘ Tádzs Mahal Agrában ‘ A konaraki Naptemplom ‘ Mahabalipuram templomegyüttese ‘ Goa templomai és kolostorai ‘ Khadzsuráho műemlékegyüttese – hindu és dzsainista templomok ‘ Hampi műemlékegyüttese ‘ Elefanta sziklatemploma ‘ A tandzsávúri Brihadisvara-templom ‘ A buddhista emlékek Száncsiban ‘ Humájun császár síremléke Delhiben ‘ Kutub Minár és Kutub épületegyüttes Delhiben ‘ India hegyi vasútjai ‘ Mahabodhi templomegyüttes, Bodh Gaya ‘ Bhimbetka sziklamenedékei ‘ Champaner-Pavadagh régészeti park ‘ Chhatrapati Shivaji Pályaudvar (korábban Victoria Terminus), Mumbai ‘ A Vörös erőd épületegyüttese
